2007. január 3., szerda

Nevek az élet könyvében

A repülés
Autóbaleset ért 1999.októberének egy napsütéses, szép őszi délutánján. Néhány apró, de sorozatban elkövetett vezetéstechnikai hiba miatt a kocsim felett elvesztettem az uralmat és nagy sebességgel felborultam. Mivel nem voltam bekötve, a borulás közben a kocsiból kizuhantam és súlyosan megsérültem. Egyedül voltam és rajtam kívül nem sérült meg szerencsére senki.
A balesetre , annak körülményire nem emlékszem , csak a rendőri jelentésből tudtam meg jóval később, mi is történt. Régi életem utolsó emléke egy kisbusz, amit előzni kezdek.
Ezután teljes sötétségben ébredtem , a testemet mintha szorosan egy pokrócba csavarták volna , vagy inkább egy a testem formájával megegyező szűk és nem túl kényelmes, mély ugyanakkor lefelé völgyszerűen keskenyedő alagútban lennék. Baleset ért – ez valahogy világos volt számomra- de hol lehetek most , töprengtem - nem hallok, nem látok , egyáltalán nem érzek semmit. Viszont gondolkodom, tehát élek- nyugtáztam. Ha a helyzetem nem lett volna kétségbeejtő, mosolyogtam volna, hogy a Descartes-i gondolat ennyire profánul igaz.
Tovább törtem a fejem, aztán rémültem döbbentem rá, mi is lehet ez a szűk , sötét, kényelmetlen és mélységesen mély, lefelé keskenyedő szakadék: ez itt Hádész, a halál árnyékának völgye. Aztán hosszú időn át nem történt semmi, végül minden átmenet nélkül gyorsuló sebességgel csúszni , majd repülni kezdtem az elmondhatatlanul sötét űr teljes csöndjében. Ó, tehát most meg kell halnom vagy talán ez már a halál maga ?- gondoltam. Sokáig , időtlen időkig tartott ez a repülés, a földi értelem szerinti idő megváltozott, nekem a repülés a semmiben legalább tízezer évnek tűnt. Fizikai fájdalmaim, külső érzéseim egyáltalán nem voltak, csak a belső fájdalom volt letaglózó: el kell válnom a családomtól, szeretteimtől, nem láthatom a zöldellő fákat sem, de leginkább a kicsi gyerekeimre gondoltam, szívemben az elválás miatti leírhatatlan szomorúsággal. Fájt, hogy halálommal fájdalmat okozok másoknak és fájt , hogy síni fognak miattam. Emellett elkeseredett is voltam amiatt, hogy az időm váratlanul és korán letelt, mintha a meccset a bíró idő előtt fújta volna le és elvették volna az esélyt , hogy egyenlítsek az élet játékában. S nyilvánvalóvá vált az is, hogy az élet játékában a gól, a cél, a 10 pontos gyakorlat az, ha kiadod magadból az összes szeretetet. Mérges voltam magamra, hogy időmet nem használtam fel jól és bántott, hogy nincs már lehetőségem többé szeretet adni. Volt egy teljesíthetetlennek tűnő utolsó, egyben legfőbb kívánságom: bárcsak láthatnám a történtek ellenére a kislányaimat felnőni! A vágy mélyében rejlett egy halvány remény is , mintha a szeretet elégendő ok lett volna a dolgok menetének megváltoztatására. Mint az ártatlanul halálraítélt a kegyelmi kérvény elutasítása után a vesztőhelyen, én is bár nyilvánvalóan alaptalanul , de mégiscsak az utolsó pillanatig eszelősen reménykedtem, hogy kivégzést váratlanul elhalasztják.
De végül a hosszú az évszázadok alatt beletörődtem a megváltoztathatatlanba: meghalok és elhagyom a földet. Így szépen elbúcsúztam mindenkitől és mindentől és vártam, mi is fog történni. Bizonyos kíváncsiság is elfogott- de nem történt semmi, csak repültem, repültem. Olyan hihetetlenül sokáig voltam egyedül a sötét űrben, hogy lassan félni kezdtem. Gyerekként rendben végigjártam az egyházi nevelést, felnőttként rendszertelenül bár, de el-ellátogattam a templomba is, nem voltam igaz Istenhívő, de úgy éreztem, most végképp eljött az ima ideje. Próbáltam felidézni egy a helyzetemhez legjobban illő, valaha tanult imát, de nem jutott eszembe semmi megfelelő. Végül hosszú keresgélés után egy régen olvasott zsoltár részletét találtam a legjobbnak : az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, mégha a halál árnyékának a völgyében is járok nem félek. Ezt ismételgettem újra és újra : mégha a halál völgyében is járok nem félek, nem félek, mert Te velem vagy, mert Te velem vagy!
Megnyugodtam szépen, történjen hát, aminek történnie kell, ugyanakkor bízni kezdtem Istenben. Ha ő velem lesz , és tényleg ő a jó pásztor , akkor lehet komoly bajom ?

Aztán egyszerre teljesen váratlanul és érthetetlenül , nagyon távolról emberi hangokat hallottam . Erősen füleltem , koncentráltam: hozzám szólnak !? Nagy erőfeszítéssel felnyitottam a szemem és zöld ruhás alakokat láttam felém hajolni, az egyik különösen csúf volt ( mélyhangú, torzonborz, szakállas, még az orrán is szőr nőtt ). A csúf, de szép szemű férfi ébrezgetett , megnyugodtam, ha Isten elé nem is kerültem, de a sátán elé se, mivel Belzebubnak nem lehet ilyen szeme ( a szem ugyanis tele volt figyelmes aggódással, ugyanakkor remény és biztatás tükröződött benne). Kórházba kerültem, megoperáltak és az intenzív osztályon vagyok- közölte. Óh, tehát mégsem haltam meg teljesen és öröm, hatalmas öröm öntött el: élek, és mehetek haza !
Hamar kiderült azonban, a hazamenetel nem lesz egyszerű. A lélegeztető gépen voltam sokáig, ezért eleinte sem enni sem inni , sem beszélni nem tudtam , állandó kínzó szomjúság gyötört. A balesetben ért ütéstől , a többszöri operációktól ( kivették a lépemet, megoperálták a gerincemet), a kilyukadt mellhártya miatt erős fájdalmaim is voltak, s ráadásul - rendszerint halállal járó – súlyos tüdőgyulladást is kaptam.
Azonban elhatároztam , történjen immár bármi, én mindent kibírok, legyen az bármilyen nehéz vagy fájdalmas, csak hazamehessek a családomhoz.

Az ár
Még az intenzív osztályon feküdtem mikor kényelmetlennek érezve a fekvést megpróbáltam megmozdítani a lábaimat, ami nem sikerült. Orvosok között nőttem fel, tisztában voltam már a balesetem körülményeivel is, egyből világos vált előttem, hogy megbénultam. Szomorúság fogott el, nem fogok tudni járni, síelni, motorozni, teniszezni. Aztán arra jutottam, majd elboldogulok valahogy a tolókocsiban is, futok a gyerekekkel versenyt úgy, hogy hajtom magam a kerekesszékkel, ölbe veszem őket a székben, hallottam már korábban kerekesszékes teniszről is, majd sportolgatok a székben –gondoltam . Bevillant egy régi emlék is egy családi barátról, egy tetterős nőről, aki tolókocsiban bár, de kívülről nézve is boldog és tevékeny életet élt. Én is élek- és halállal szemben az életért bénulást adni, nos ez nem tűnt rossz üzletnek, sőt az árat még kifejezetten alacsonynak is találtam.

A találkozás
Az intenzív osztályon feküdtem egész nap mozdulatlanul, becsövezve , erős fájdalmaim voltak , de eszméletemen voltam és próbálom lekötni magam valamivel. Ezért érdeklődéssel figyeltem az osztály életét, melyik betegnek milyen az állapota, ki , hogyan viselkedik, mit dolgoznak az orvosok, nővérek.
Hirtelen és váratlanul arra figyeltem fel, hogy valamilyen erő van a közelemben és ez az erő érezhetően távolodik tőlem. Körbenéztem gyorsan és egy magas hosszú hajú és nagyon világos köntösű fiatal férfi alakot láttam hátulról végigmenni az ágyak között . Ki lehet ez az ismeretlen , meredtem rá a nővérekre, akik elöl tettek vettek, kiabálni akartam – nézzétek, ki ez az ismeretlen?! De a lélegeztető gép miatt egy hang nem jött ki a torkomból. Utolsó segítségként körbepillantottam a betegekre, hátha látja még valaki az alakot. De érthetetlen módon a mágneses erejű lényre senki sem figyelt és világos lett előttem, hogy Őt csak én látom.
Nyugalom, szeretet , elképzelhetetlen , szinte már félelmetes erő , ugyanakkor béke áradt az alakból. Tisztaság , hihetetlenül makulátlan tisztaság és sugárzó, fénylő világosság vette körül.
Jézus ment az ágyak között- köntöse fénylett és világolt : a világ világossága.

Nem én hívtam Öt magamhoz , nem imádkoztam gyógyulásért vagy segítségért, azt hiszem inkább a velem szemben haldokló fiatal lányhoz jött elsősorban. Annyira jó volt nekem is a közelében lenni, nem akartam , hogy elmenjen. Kérlek maradj egy kicsit még - kiáltottam felé elhaladtában. Sietős volt az útja, de sokak önzetlen imában fogalt kérése miatt- ezt egyértelműen lehetett érezni, hogy kérésnek tesz eleget- egy rövid pillanatra megszakította útját- mint egy elfoglalt főorvos, aki a hozzátartozók unszolására nem az osztályához tartozó betegre is vet egy pillantást. Megnyugtatta az értem aggódókat, hogy nem lesz semmi baj , minden helyre fog jönni, majd a gondterheltek sietőségével távozott. A közlés nem emberi szóval történt, hanem egyszerűen érteni lehetett mire gondol, ill. nekem egész pontosan megengedte, hogy én is érthessem a közlést. Többet nem találkoztam vele, de ígéretét megtartotta.

Hazafelé
Eltelt néhány hét, s kikerültem az intenzív osztályról , majd a kórházból is. Kijutottam Ausztriába rehabilitációra, ahol megtanítottak a kerekesszékben önállóan élni : öltözni, ápolni, ellátni magam, mozogni , közlekedni, autót vezetni. Mikor onnan elbocsátottak, azt mondták : Ferenc te a magasugráson kívül már mindent már mindent tudsz önállóan, mehetsz haza és kezdd újra életed! Közel egy év után, nehéz hónapokkal a hátam mögött végül hazatértem :
tovább nevelem szeretett gyerekeimet , családommal együtt élem a mindennapokat, örömöket és bánatokat;
munkámat újból felvettem, a majd’ egy év ellenére ügyfeleim nem hagytak cserben, társam becsületesen tovább gondoskodott közös ügyvédi irodánkról;
rendszeresen sportolok: megtanultam a kerekeszékben teniszezni és síelni, ezen kívül kosárlabdázom és úszom ( magyar bajnok lettem többek között vegyes úszásban és többször alpesi sí műlesiklásban / szlalom/ , sőt már oktatom is a mozgássérült síelést ) ;

Áldás
A balesetem következtében elvesztettem fizikai képességeim nagy részét, csípőtől lefelé megbénultam, mind az akaratlagos mind pedig vegetatív fizikai életem a korábbihoz képest szinte elképzelhetetlen módon elnehezedett. Ráadásul állandóan erősebb-gyengébb de mindig jelenlévő fájdalmak gyötörnek köldöktől lefelé , de én ezért nem kárhoztatok senkit. Éppen ellenkezőleg , hálát adok a hatalmas Istennek, hogy olyan sok csodában engedett részeltetni engem , hiszen a szenvedés útján megtapasztalhattam a szeretetet :
közeli és távoli családom összefogását, szüleim , de különösen feleségem kitartó és rendületlen támogatását; az igaz és hű barátságot; a csodálatos , addig még alig ismert mélységű szolidaritást ismeretlen ismerősöktől és ismeretlenektől;
a szenvedés útján megtapasztalhattam Isten személyes jelenlétét:
engedte még földi életemben a maga valójában láttatni és hallatni magát, és mint hitetlen Tamásnak, tapasztalati ténnyel erősítette meg ingadozó hitemet;
a szenvedés bölcsebbé tett:
az életet sokkal szebbnek és értékesebbnek látom, mint korábban, halál nem fáj, és valóban csak kezdete a túlvilági életnek, sok új és nagyszerű embert ismerhettem meg;
a szenvedés segített, hogy megtanuljam mi az alázat :
igazán értékelni az orvosok, nővérek, ápolók, gyógytornászok, a fogyatékosokkal foglalkozók áldozatos és nehéz munkáját, megtanultam a megbecsülést a saját- és mások testi-lelki egészsége és épsége iránt; megtapasztaltam, hogy az engedelmesség és kitartás reménytelennek tűnő helyzetekben is sikerre vezet;
a szenvedés rádöbbentett, hogy csak mások szolgálatával teljesíthetem ki életemet :
minden évben táborokat tartok, ahol igyekszem kerekesszékes sorstársaimat felkészíteni mindarra, amit az önálló élethez alapvetően szükséges, sőt tudásomat sikerült immár a hivatalos rehabilitáció keretében is átadni;
jogi tanácsadással és munkahely teremtésével próbálom segítem a különböző fogyatékos szervezeteket és embereket ;

A szenvedés megtanított a legfontosabbra : az Úr kegyelmében mindig bízhatok, ő az akire mindig számíthatok .

Az élet nekem bónusz kör, jutalom és öröm. A földi élet ugyanakkor nem vált az ígéret földjévé, az élet nem lett egyfajta Eldorádó és a bajoktól, bűnöktől, kísértésektől, nehézségektől se szabadultam meg teljesen. Az élet egy váratlanul és érdemtelenül kapott második lehetőség lett, ahol helyt kell állni. Ahol otthon vagyok, de még úton. És soha nem vagyok egyedül.
„Nem kaptam semmit abból , amit kértem- mégis meglett
mindenem , amiben reménykedtem…
Szinte önmagam ellenére, kimondatlan imáim meghallgatásra találtak.
Én vagyok a legdúsabban megáldott az emberek között!”

Dies irae
Elmondhatatlan az a nagy békesség , megnyugvás, és tiszta szeretet Jézus közelében. Köntöse világítóan fényes, írtam már korábban is , a belső tisztaság sugarai tették a napnál fényesebbé. Nem érdemeimért engedte láttatni magát, nem is kértem ilyet akkor Tőle, nem is imádkoztam. Teljesen váratlanul történt, az okát pedig máig nem tudom. Azonban olyan jó volt a közelében lenni!
De.
De volt ott még valami más is.
Valami komor , fenyegető dolog.
Érezhető volt, ez ugyanúgy hozzá tartozik az isteni lényeghez, mint a nyugalom, tisztaság, szeretet és béke.
Jézusban ugyanis erő összpontosult. Legyőzhetetlen, ellenállhatatlan erő. Érezhető volt, Isten szeme rezdülésével elsöpörheti a teljes anyagi világot, ujja csettintésével pedig az anyagon túli világot is. Ez a mindenen felül álló, kikezdhetetlen és legyűrhetetlen erő már önmagában is félelmet keltő volt.
Ha ez az erő ráadásul haraggal párosul, az maga a rettenet.
Az Úr ugyanis ítélkezik népe fölött. „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni”- mondja Pál, akinek szintén volt fizikai tapasztalása az Úrról ama damaszkuszi útja óta.
A találkozás során Jézus életemről nem mondott semmit , nem mutatott rá jó vagy gonosz tetteimre, nem adott útmutatást, s ő nem mondott ítéletet sem. Éreztem az Isteni tisztaságot , csodáltam a makulátlan bűntelenséget, s mellette elkerülhetetlenül megmértem és könnyűnek találtam magam: nyomorult bűnösként rettentően szégyenkeztem életem és tetteim taszító piszkossága miatt.
Ő is rosszallóan figyelt rám ( nem láthattam az arcát, mivel azt szándékosan nem engedte láttatni, élő ember nem bírja el az isteni arcot, aki egyszer rátekint, bizonyosan nem térhet vissza a földre ). Egész lényem fájdalmasan lobogott a bűntudattól, úgy éreztem ha a belső lángok tartanak még néhány pillanatig, akkor a szégyen tüze elhamvaszt. Nincs arra a fájdalomra emberi kifejezés. Borzasztóan fájdalmas volt bár a fenyítés, de ami még fájdalmasabbá tette, hogy kétség kívül megérdemelt és igazságos volt a büntetés bűnös életemért. Aztán Jézus hirtelen lágyabbá vált, sokak szívszaggató aggódása az esetleges elvesztésem miatt, sírásuk, reménykedő imádságos könyörgésük a gyógyulásomért Krisztus szívét megenyhítette. (A földiek szelíd imádsága égő sebeimre egyébként nekem is gyógyírt hozott.)

Bizony jaj mindazoknak, akik az élő Istennel találkoznak és nem állhatnak meg előtte - mondom én is a Szt. János kórház intenzív osztályának ama nem feledhető délutánja óta.
Nem kívánom senkinek, sem magamnak, sem másnak, legyenek csalók, hazugok, gonoszok, hideg szívűek, tegyenek bár akár ellenem rosszat, hogy megismerkedjenek az isteni erőnek a haragos oldalával. Rettenetes félelem szorítja a szívemet, ha azokra gondolok, akik hozzám hasonlóan felkészületlenül kerülnek az Úr elé és nem kapnak még egy esélyt. Nagy rémületemben odáig jutottam, hogy minden bűnös lélekért fáj a szívem , imádkozom erősen, hogy ismerjék fel még időben az igazságot és ne kelljen találkozniuk a haragvó Istennel.

Rémületes , ha nem tudsz elszámolni magaddal az Úr előtt.

Üzenet
Lukács evangelista írta meg a szegény Lázár történetét ( Lk.16, 19-31), ami valójában egy üzenet története . Lázár mai szóval egy hajléktalan. Az utcán alszik,piszkosas, éhesen, fedél és élelem nélkül éldegél egyedül. Örülne annak is, ami akár csak morzsaként leesik a gazdag ember asztaláról, de nem kap tőle semmit. A gazdag ember helyett csak annak kutyái segítenek, mikor nyaldossák Lázár fekélyes sebeit. Lázár végül meghal és a mennybe jut, a hitetlen és keményszívű gazdag pedig halála után a pokolba. A pokolból egy alkalommal az elkárhozott meglátja Ábrahámot és Lázárt együtt a mennyben. A kárhozottnak nagy kínjai vannak és könyörög Ábrahámhoz, küldje át Lázárt egy kis vízzel hozzá, enyhíteni szomjúságát, de kérését nem teljesíthetik. Az elkárhozott ekkor azért könyörög, hogy küldjék vissza Lázárt a földre, hogy figyelmeztesse hitetlen és hideg szívű testvéreit, nehogy ők is idejussanak a gyötrelmek közé. Mert azt gondolja, ha a halottak közül megy vissza valaki testvéreihez, akkor majd megtérnek, hisznek és bűnbánatot tartanak. Ábrahám elutasítja a kérést és válasza nagyon megdöbbentő : „Ha Mózesra és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

Én jártam már az élet határain túl és egy alkalommal találkoztam Istennel is. Amit tudok, azt nem tanultam, nem embertől ered. Nem kértem és nem is érdemeimért kaptam, hanem ajándékképpen. Tapasztalat : igazolható és valóságos: Isten él. Nem halt meg. Láttam. Nem hallucináció, nem a fájdalom, baleseti- operációs trauma és/vagy a gyógyszerek hatására az agyi idegsejtek fals játéka. A találkozás során Jézus nem utasított, nem ösztökélt, hogy majd beszéljek róla az embereknek. Nem vagyok én se igehirdető, se térítő, se különleges ember. Nem jár nekem semmi jutalom vagy érdem azért, ha Róla írok, de az igazságot nem hallgathatom el.
Mindenki keresi az igazságot.
Én vagyok az út, az igazság és az élet- tanítja Jézus.

Mi számít ?
A helyes válaszhoz eljuthatunk logikai úton és empirikus úton egyaránt.
A logikai út alapja az indukciós bizonyítás. Az igazolt alaptétel : Jézus él. Ha pedig Jézus él , akkor minden igaz, amit Isten mondott. Jézus, Isten fiának szavai pedig benne vannak az evangéliumban.

Az empirikus út alapja azok vallomásai, akik találkoztak Istennel, akiket megérintett az Úr akár fizikailag, akár- a szerencsésebbek- lelkileg. Ezek a vallomások benne vannak a Bibliában, a szent könyvekben, hitvallomásokban, tanúságtételekben. Minden vasárnap hallhatjuk a Szentmisén/Igehirdetésen.
Mind a két úton ugyanahhoz a megoldáshoz jutunk:
Szeretni kell , szeretni kell az Urat, embertársaidat, szeretetedet másoknak kell ajándékozni . Utad végén pedig el kell számolnod teljes életeddel Krisztus, az Élő isten fia előtt. Jézus mellet lenni jó. Nincs ember, aki ezt az érzést le tudná írni. Ha azonban elherdáltad életed , nem lesz menekvés és nem lesz kibúvó. Ha könnyűnek találtatsz, rettenetes lesz.
Az Úr mindenkit számot tart , és eredetileg mindannyiunk neve föl van írva az ÉLET KÖNYVÉBEN , és úgy élj, úgy vigyázz életeddel kedves Olvasó, nehogy kihúzd magadat belőle!

szeretettel
dr. Lelik Ferenc
Pomáz, 2006. Mikulás napján.

2 megjegyzés:

tulip írta...

Kedves Ismeretlen Ismerőseim!
Pár hónapja kerestem valamit a neten és fogalmam sincs hogyan, de itt kötöttem ki, ennél a blognál. Bevallom, azóta is visszajárok és olvasgatom az írásokat, amik hol megnevettetnek, hol meg a szívemet facsarják (de rendesen ám!)...
Bámulom a kifogyhatatlan derűt, a sorok közé csempészett humort, a szavak igazát, az emberi lélek mélységeit és magasságait.
Nem is értem, hogyan lehet mindezek mellett szó nélkül elmenni (vagyis: miért nem találok hozzászólásokat???)…
Nekem a Nevek az Élet könyvében a legkedvesebb. Micsoda találkozás!!! És persze, hogy nem hallucináció - miért, van, aki annak gondolta? Bár elhiszem: ez olyan kegyelmi állapot, ami keveseknek adatik meg – talán ezért a kételkedés.

Fantasztikus csapat lehettek ti, így együtt! Kívánok nektek minden jót – mivel azonban fogalmam sincs, hogy nektek mi a „jó”, ezért azt, ami NEKTEK az! (Hm…ez egy kicsit bonyodalmas mondat lett, de azért remélem, értitek. A szándékot, legfőképpen!)

Szívem minden melegével üdvözöllek benneteket!

Cselik írta...

Szia, Tulip !
Örülök, hogy örülsz !
Kérlek, olvass máskor is minket, és bátran küldj megjegyzést is.
Köszönöm a szép szavakat - ha pl. Gárdonyi és Thomas Mann a "Bajnokok Ligájában" írnak, akkor én az "NBIII"-ban, de itt is jól esik a buzdítás !