Alapítványunk titkára Nagy Emese ( őt, mint "főállású angyalt " a Többet érsz programnak köszönhetjük- erről többet ide katt ) is részt vett zánkai táborunkban. Íme beszámolója , amit -nem fenyegetésként írom- a köv. bejegyzésemben még elemezni fogok :
" Beleültem a kerekesszékbe és egyúttal lelkem hullámvasútjába is. „Nagyjából tudom mire számíthatok”- gondoltam én, na persze… Ültem egy könnyű szerkezetű, mozgékony kerekeszékben, amit ugyan könnyű hajtani, de csak az első 500 méteren, ha sík, mondhatni tökéletes talajon haladsz. Na mutass nekem valahol ilyet, azt megcsókolom! Az összes kis kavics, apró repedés önálló életre kelti a széket, nem is beszélve lejtőkről, emelkedőkről, kátyúkról, emelkedőn lévő kátyúkról, járdaszigetekről, vagy csak az oldalirányban lejtős utakról, amin végig egy kézzel hajtod a kocsit.(Mivelvégig szép idő volt, az esős-vizes terepet nem volt alkalmam megtapasztalni) Estére már fogni is alig tudtam bedagadt kezeimmel, de az igazán megrendítő élmény mégis más volt:FÉLTEM. Na nem attól, hogy kísértem a sorsom és a végén én is gerincvelősérültként végzem. Egyszerűen attól féltem, hogy hanyatt vágódom (amire megvan az esély) és kiterülök, mint a nagy Alföld. Talpasként (Def: két lábon járó ember) magabiztosan mozgok a világban, de a székben elért a kontrollvesztés élménye, nem voltam ura a helyzetnek. Amikor emelkedőn felfelé megemelkedett a szék első két kereke és elkezdtem hátrafelé gurulni…well…betojtam. Ám hajcsár főnökömnek köszönhetően másnapra összekaptam magam, harmadnapra, pedig egész jól ment a dolog, a kontroll egy részét (na nem a teljeset) visszaszereztem, a testem is megszokta a hajtást. És ekkor ért a következő hullámvölgy. Zánkán rengeteg gyerek és kamasz jön-megy, akik pár nap alatt valamelyest hozzászoktak a jelenlétünkhöz, ami nagyjából abban nyilvánult meg, hogy levegőnek néztek. Néha észrevettem, hogy lopva odasandítanak, szemükből a rémület tükröződött. Azért ez nem egy horrorfilm, vagy ez talán az ismeretlentől való félelem? Egyik nap volt egy kis időm és gondoltam kerekesszékben ülve elhajtok a tábor egy bizonyos részére, ahol még nem voltam. Ültem és néztem a kiszemelt irányba és nem mozdultam. Közben kerülgettek a kamaszok, mintha egy cserép virág lennék (azért mégsem illik fellökni, vagy rálépni, csak egy élőlény) és nem csináltam semmit. Meggondoltam magam. Nem néztem meg, amit akartam. Ennek kizárólag egy oka volt: ÉN és a félelmeim. Azt hiszem itt kezdődik a valódi szegregáció."
" Beleültem a kerekesszékbe és egyúttal lelkem hullámvasútjába is. „Nagyjából tudom mire számíthatok”- gondoltam én, na persze… Ültem egy könnyű szerkezetű, mozgékony kerekeszékben, amit ugyan könnyű hajtani, de csak az első 500 méteren, ha sík, mondhatni tökéletes talajon haladsz. Na mutass nekem valahol ilyet, azt megcsókolom! Az összes kis kavics, apró repedés önálló életre kelti a széket, nem is beszélve lejtőkről, emelkedőkről, kátyúkról, emelkedőn lévő kátyúkról, járdaszigetekről, vagy csak az oldalirányban lejtős utakról, amin végig egy kézzel hajtod a kocsit.(Mivelvégig szép idő volt, az esős-vizes terepet nem volt alkalmam megtapasztalni) Estére már fogni is alig tudtam bedagadt kezeimmel, de az igazán megrendítő élmény mégis más volt:FÉLTEM. Na nem attól, hogy kísértem a sorsom és a végén én is gerincvelősérültként végzem. Egyszerűen attól féltem, hogy hanyatt vágódom (amire megvan az esély) és kiterülök, mint a nagy Alföld. Talpasként (Def: két lábon járó ember) magabiztosan mozgok a világban, de a székben elért a kontrollvesztés élménye, nem voltam ura a helyzetnek. Amikor emelkedőn felfelé megemelkedett a szék első két kereke és elkezdtem hátrafelé gurulni…well…betojtam. Ám hajcsár főnökömnek köszönhetően másnapra összekaptam magam, harmadnapra, pedig egész jól ment a dolog, a kontroll egy részét (na nem a teljeset) visszaszereztem, a testem is megszokta a hajtást. És ekkor ért a következő hullámvölgy. Zánkán rengeteg gyerek és kamasz jön-megy, akik pár nap alatt valamelyest hozzászoktak a jelenlétünkhöz, ami nagyjából abban nyilvánult meg, hogy levegőnek néztek. Néha észrevettem, hogy lopva odasandítanak, szemükből a rémület tükröződött. Azért ez nem egy horrorfilm, vagy ez talán az ismeretlentől való félelem? Egyik nap volt egy kis időm és gondoltam kerekesszékben ülve elhajtok a tábor egy bizonyos részére, ahol még nem voltam. Ültem és néztem a kiszemelt irányba és nem mozdultam. Közben kerülgettek a kamaszok, mintha egy cserép virág lennék (azért mégsem illik fellökni, vagy rálépni, csak egy élőlény) és nem csináltam semmit. Meggondoltam magam. Nem néztem meg, amit akartam. Ennek kizárólag egy oka volt: ÉN és a félelmeim. Azt hiszem itt kezdődik a valódi szegregáció."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése