2007. január 9., kedd

A 2004.dec.5-i népszavazásra

„Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad;”
A kettős állampolgárságról szóló népszavazáson az államhatáron belül élő magyarság nem érezte fontosnak, hogy kifejezze szolidaritását a külhoni magyarokkal. Kétség kívül erkölcsi vereséget szenvedtünk, és egyben súlyos lelki sebet ejtettünk a külhoni magyarok lelkén. Vajon ez a népszavazás annyit jelent, hogy a többség megtagadta magyarságát? Elfelejtette a nemzeti érzést, az igaz hazafiságot? Meglehet. Talán a mai magyarok többsége már végképp beletörődött a trianoni igazságtalanságba? Valószínűleg. Fontosabb-e nekik, mennyi van a pénztárcájukban, mint hogy mi van a szívükben? Bizonyára. De példátlan ez a mai helyzet? Nem. Sajnos sokszor fordult már magyar magyar ellen történelmünkben, ennél tragikusabb módon is . Példátlan-e, hogy a nép elfáradva az élet gondjaitól, vagy éppen ellenkező okból, elmerülve a bűnben, esetleg önző nemtörődömségből, elfordult a haza eszméjétől? Szintén nem. A mostani nem szavazatra buzdítók ismételten az emberi lélek sötétebbik oldalát ébresztgették ? Mi az hogy! Nagyon is !
A szavazás megmutatta, milyen mélyen állunk jelenleg erkölcsileg. Nemzetünk szíve elnehezedett, életereje fogyóban .
Mindezek miatt nagy a csábítás a keserűségre és az elfordulásra.
A keserűség a harag testvére és a gyűlölet nemzője.
Jézus a második főparancsban mondja nekünk: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem engedhetjük meg tehát magunknak, hogy akár gyűlöljük, akár megvessük azokat, akik akármilyen okból is, de most nem mondtak igen-t a magyar közösségre. De nem feledhetjük azt sem, hogy Jeremiás szerint az Úr előtt az utolsó ítéletkor nemzetek szerint fogunk állni.
A zsidók, amikor babiloni uralom alá kerültek, el kellett hagyniuk hazájukat. A 137. zsoltár arról ír, hogy a fogságban senyvedő zsidókat fogvatartóik zenélésre ösztökélik. Ők azonban nemigen akarnak kötélnek állni, bánatosak és levertek. A haza elveszett, a szeretett Jeruzsálem messze van, és idegen földön énekelni a hazáról és az Úrról? Talán jobb elfelejteni az egészet. A keserű kishitűségre és a lemondó beletörődésre azonban jön a helytállás és hűség kiáltása: „Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem” Hogy ez mit jelenthet most a magyarságnak, azt egy magyar zsidó költőnő versében így fogalmazza meg :

”Jelünk itt falba karmolja a nép./ Kik biztatják, sem tudják, miért teszik.
Királyi jel, sok más jelet túlélt./ Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik!
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik...!/ És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.”

Hát ne felejtsük el !
És ne felejtsük el a többieket sem, akiktől, ha élnének, a mai magyarok megtagadnák az összetartozást Adytól Wass Albertig! 1.500.000,- ember, jobb - és baloldaliak, valamint a pártoktól távol állók szavaztak igennel a magyar összetartozásra. A csapatsportban, ha csak 1 ember is hisz rendületlenül a győzelemben, már magával tudja ragadni a többit, és egy vesztesnek tűnő csatát is megnyerhetnek. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor az igenek száma arányaiban nem is olyan kevés!
Hát ne adjuk fel! Idézzük fel mi is újra a hűség zsoltárát: „Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem”. Ne feledjük el Pozsonyt, Beregszászt, Kolozsvárt, Szabadkát, Eszéket! És ne feledjük persze Egert, Debrecent, Szegedet, Kaposvárt, Sopront, Székesfehérvárt ! Ne feledjük szeretni Mária Országát !
A feladat adott, és a helyzet nem is teljesen új. Vörösmarty már közel 160 éve így énekelt :
„A fondor hatalommal/ Rabló, zsivány szövetkezett;
S a nép szívébe mérget,/ Undok koholmányt ültetett.
S a nép, melyet szabaddá emeltél föl veled
Most irtó háborút kezd/ Oh nemzet ellened.
A síkra magyarok ! Fegyvert ragadjatok !
Hazánkat újra meg kell váltani!”…

Ádvent van, a Megváltó születésére várunk. Ezért is üzenjük mindenkinek: bízunk az Úrban rendületlenül!
„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

Nem felejtünk, és nem fogunk elfáradni!

2004. december 12.

dr. Lelik Ferenc Gábor
(megj. Péter-Pál útján, 97. szám 2004. december, kiadó : Szentendrei Keresztelő Szt. János Egyházközség )

Nincsenek megjegyzések: