„HITVALLÁS AZOKÉRT, AKIK SZENVENDTEK”

Az 1999-es év egyik szép, napsütéses őszi délutánján hazafelé vezettem az autómat és néhány apró, de sorozatos hibának végzetes következményei lettek, baleset ért és néhány másodperc alatt alapjaiban megváltozott az életem.
A balesetben súlyosan megsérültem, és több más sérülés mellett a köldök magasságban eltört a gerincem is. A kórházban megoperáltak , utána intenzív osztályra kerültem.
Régi életem utolsó emléke egy kisbusz, amit éppen előzni kezdek.

A következő élményem, hogy teljes sötétség vesz körül, mintha a testemet szorosan egy pokrócba csavarták volna , vagy inkább egy a testem formájával megegyező szűk és nem túl kényelmeses alagútban lennék. Baleset ért, erre már kicsit korábban rájöttem, de hol lehetek most - töprengtem meghökkenve - nem hallok, nem látok , egyáltalán nem érzek semmit , de élnem viszont kell, hiszen gondolkozom. Aztán rémültem döbbentem rá, mi is lehet ez a szűk , sötét és mélységesen mély szakadék: ez itt Hádész lehet, a halál völgye. Aztán egyre gyorsuló sebességgel repülni kezdtem az elmondhatatlanul sötét űr teljes csöndjében, a repülés időtlen időkig tartott. Ó, tehát most meg kell halnom- vált egyértelművé számomra.
Fájt, elmondhatatlanul fájt, hogy nem láthatom a gyerekeimet többé, nem láthatom a családom , a zöldellő fákat, de leginkább a gyerekekre gondoltam, szívemben az elválás miatti leírhatatlan szomorúsággal. Fájt, hogy mások síni fognak miattam és fájt, hogy nem lesz több lehetőségem szeretetet és örömet adni másoknak.
Fizikai fájdalmaim, külső érzéseim egyébként nem voltak, de olyan hihetetlenül sokáig voltam egyedül a sötét semmiben, hogy lassan félni kezdtem. Imádkozni próbáltam és a 27.zsoltárt segítségül híva imádkoztam: az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, mégha a halál árnyékának a völgyében is járok nem félek, mert Te velem vagy- egyre ezt ismételtem újra és újra - mégha a halál völgyében is járok nem félek, nem félek, mert Te velem vagy, mert Te velem vagy!

A mélységből és az időtlen időből aztán egyszerre egy hihetetlenül torzonborz ember ( szakállas, mélyhangú, még az orrán is szőr nőtt, később kiderült ő az ügyeletes orvos ) ébresztett föl ,éreztem egy ágyban fekszem , csövek, vezetékek lógnak belőlem , körülöttem férfiak, nők mind zöld ruhában, akik kedvesen közölték, hogy az intenzív osztályon vagyok. Öröm, hatalmas öröm öntött el: élek, akkor mehetek haza ! Hamar kiderült azonban, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű, olyannyira nem, hogy a lélegeztetőgép miatt sem enni-inni , sem beszélni nem tudtam , állandó kínzó szomjúság gyötört erős fájdalmaim is voltak, ráadásul szövődményként magas lázzal - és rendszerint halállal - járó agresszív tüdőgyulladást kaptam.

Teltek a napok , éjszaka és nappal között nem volt különbség, csak a fájdalom, szomjúság, hőség. Egyik nap ahogy ott fekszem arra figyelek fel, valamilyen erő van a közelemben és ez az erő éppen távolodik tőlem. Körbenéztem gyorsan és egy magas hosszú hajú és nagyon világos köntösű fiatal férfi alakot láttam hátulról, ahogy végigmegy az ágyak között . Ki lehet ez az ismeretlen - meredtem rá a nővérekre akik elöl tettek vettek -, de ügyet sem vetettek rá és világos lett előttem, hogy rajtam kívül nem látja az alakot senki.
Nyugalom, szeretet , elképzelhetetlen , szinte már félelmetes erő , ugyanakkor béke áradt az alakból. Tisztaság , hihetetlenül makulátlan tisztaság és sugárzó világosság vette körül.
A világ világossága : Jézus ment az ágyak között.

Kérlek maradj egy kicsit még - kiáltottam felé-, annyira jó melletted ! Jézus az ajtóban megállt egy pillanatra, majd azt közölte az értem aggódókkal és egyúttal velem is: életben marad, minden helyre fog jönni- s ezzel az elfoglaltak gondterheltségével sietősen távozott. Többet nem találkoztam vele, de ígéretét megtartotta.

Később egy alkalommal kényelmetlennek éreztem a fekvést és megpróbáltam megmozdítani a lábaimat, ami természetszerűleg nem sikerült. Orvosok között nőttem fel és tisztában voltam már a balesetem körülményeivel is, így kérdés nélkül is világos vált előttem, hogy megbénultam. Ekkor megpróbáltam higgadtan számba vettem mit nem fogok tudni csinálni többé az életben : járni, futni, motorozni, síelni, teniszezni, nem lehetnek talán további gyerekeim sem.
Aztán arra jutottam, majd elboldogulok valahogy a tolókocsiban is, a lényeg hogy élek és a családdal lehetek, a többit meglátjuk. Ha az életnek a bénulás az ára, akkor ez nem tűnik rossz üzletnek, ennyit szívesen megadok- gondoltam megnyugodva.
Aztán kikerültem az intenzív osztályról , majd a kórházból is. Kijutottam Ausztriába rehabilitációra, ahol megtanítottak a kerekesszékben önállóan élni : öltözni, magam ápolni és ellátni, mozogni ,közlekedni akadályokkal nehezített terepen is, autót vezetni. Mikor elbocsátottak, azt mondták : Ferenc te a magasugráson kívül már mindent már mindent tudsz önállóan, mehetsz haza kezdd újra életed.
Közel egy év után nehéz hónapokkal a hátam mögött végül hazatértem és újból kezdtem az életem :
családommal együtt élem a mindennapokat, örömöket és bánatokat; tovább nevelem szeretett gyerekeimet , együtt éljük az ünnepeket, kirándulásokat ;
munkámat újból felvettem, a majd’ egy év ellenére ügyfeleim nem hagytak cserben, társam becsületesen tovább gondoskodott az üzletről;
rendszeresen sportolok: megtanultam a kerekeszékben teniszezni és síelni, ezen kívül kosárlabdázom és úszom ( magyar bajnok lettem többek között pillangóúszásban és alpesi műlesiklásban, sőt már nemzetközi versenyeken is indulok a magyar színekben) ;

A balesetem következtében elvesztettem fizikai képességeim nagy részét, csípőtől lefelé megbénultam, mind az akaratlagos mind pedig vegetatív fizikai életem a korábbihoz képest szinte elképzelhetetlen módon elnehezedett. Ráadásul állandóan erősebb-gyengébb de mindig jelenlévő fájdalmak gyötörnek köldöktől lefelé , de én ezért nem kárhoztatok senkit. Éppen ellenkezőleg , hálát adok a hatalmas Istennek, hogy olyan sok csodában engedett részeltetni engem , hiszen a szenvedés útján megtapasztalhattam a szeretetet :
az egész , közeli és távoli családom összefogását, szüleim , de különösen feleségem kitartó és bámulatos nagy szeretetét, rendületlen támogatását,
az igaz és hű barátságot ,
a csodálatos , addig még alig ismert mélységű szolidaritást ismeretlen ismerősöktől és ismeretlenektől;

a szenvedés útján megtapasztalhattam Isten személyes jelenlétét
engedte még földi életemben a maga valójában láttatni és hallatni magát, és mint hitetlen Tamásnak, tapasztalati ténnyel erősítette meg ingadozó hitemet;

a szenvedés bölcsebbé tett
az életet sokkal szebbnek és értékesebbnek látom, mint korábban;
halál nem fáj, és valóban csak kezdete a túlvilági életnek,
sok új és nagyszerű embert ismerhettem meg;



a szenvedés segített, hogy megtanuljam mi az alázat
igazán értékelni az orvosok, nővérek, ápolók, gyógytornászok, a fogyatékosokkal foglalkozók áldozatos és nehéz munkáját;
megtanultam a megbecsülést a saját- és mások testi-lelki egészsége és épsége iránt;
megtapasztaltam, hogy az engedelmesség és kitartás reménytelennek tűnő helyzetekben is sikerre vezet;

a szenvedés rádöbbentett, hogy csak mások szolgálatával teljesíthetem ki életemet
minden évben többhetes táborokat tartok, ahol igyekszem kerekesszékes sorstársaimat felkészíteni mindarra, amit az önálló élethez alapvetően szükséges, mivel ezt a magyarországi intézetben- gyalázatos módon - nem tanítják meg,
jogi tanácsadással próbálom segítem a különböző fogyatékos szervezeteket és embereket ;

A szenvedés megtanított a legfontosabbra : az Úr kegyelmében mindig bízhatok, ő az akire mindig számíthatok.

Azt gondolom, az én esetem semmiképpen nem nevezhető példanélkülinek, vagy akár rendkívülinek. Erre tanúság lehet az alábbi, érzéseimet teljesen kifejező vers is :


HITVALLÁS AZOKÉRT, AKIK SZENVENDTEK
ismeretlen déli katona verse az észak-amerikai polgárháború idejéből
(bronztábla Fizikoterápiai és Rehabilitációs Intézet bejáratánál / New York , USA/ )

Erőt kértem Istentől, hogy messzire jussak.
Gyengévé tett, hogy alázatot és engedelmességet tanulhassak…

Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat vigyek véghez.
Megnyomorított, hogy jobb célok felé fordulhassak…

Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek.
Elveszítettem mindenemet, hogy bölcsességet szerezhessek…

Hatalmat kértem, hogy magasztaljanak az emberek.
Tehetetlenné váltam, hogy megérezhessem Isten szükségességét…

Mindent kértem, hogy élvezhessem az életet.
Életet nyertem, hogy mindent élvezhessek…

Nem kaptam semmit abból , amit kértem- mégis meglett
mindenem , amiben reménykedtem…
Szinte önmagam ellenére, kimondatlan imáim meghallgatásra találtak.

Én vagyok a legdúsabban megáldott az emberek között!

dr. Lelik Ferenc Gábor
Pomáz
Hitvallás megjelent: Péter-Pál útján 90. sz. 2004.febr., kiadó : kiadó : Szentendrei Keresztelő Szt. János Egyházközség