Mikor a rehabon végre valahára kikelhettem az ágyból a dekubitosom gyógyulása után ( több,mint 3 hónapba telt az ágyban mozdulatlanul ) nagy döbbenetemre a foglalkozásokon egyáltalán nem foglalkoztak azzal, amivel én szerettem volna: a járással.Helyette egyéni és csoportos tornán mindenféle nehéz feladatokat kaptam: megfordulni az ágyon, ülni, törzs-hát-lapockaizom erősítések.A kerekesszékes foglalkozásokon meg kétkerekezni kellett, padkázni, lejtőn menni , és hasonló csomó nehéz, fáradságos, sokszor veszélyesnek , de szinte mindig feleslegesnek tűnő dolgokat követeltek tőlem. Én eleinte csalódott voltam és kissé dühös, mi a fenének nem a legfontosabbal foglalkoznak, azaz hogy lábra álljak?!
Megkérdeztem a főorvost, és az ápolómat is , miért van ez. Ők elmagyarázták ( többször is ) , hogy a rehabilitáció célja a lehető legnagyobb önállóság elérése- méghozzá a páciens mindenkori fizikai lehetőségei alapján. " Firenc ( ahogy a Ferencet ejtették az osztrákok) , örülj minden kicsi dolognak ami spontánul visszatér neked, de annak az esélye, hogy ez elegendő lesz önálló járásra szinte semmi. Hatalmas szerencse és aztán hosszú-hosszú idő és sok küzdelem kell hozzá.De amíg eddig elérsz, ha elérsz valaha, évek telhetnek el. Mit csinálsz addig- hogyan látod el magad önállóan, hogyan jársz dolgozni,hogy fogsz játszani a gyerekeiddel, ha nem tanulod meg ezeket a dolgokat kerekesszékben??" Hát járva, te barom labanc , te - gondoltam mindezek ellenére, hiszen én még járni fogok. DE. DE! DE ennek ellenére elkezdtem a munkát , végigcsináltam minden gyakorlatot és és megpróbáltam a tőlem telhető lehető legjobbat adni. Miért? Arra gondoltam, ezekre a gyakorlatokra és technikákra valószínűleg nem lesz szükségem, de ki tudja mennyi idő telik el- tűnödtem- míg visszatér a járásom, talán egy év is eltelik.Nos, addig a kis időig se lehetek tehetetlen! Láttam, a többiek milyen ügyesen nyomulnak, a kerekesszékben, csak nem maradok le mögöttük ?! És csináltam a gyakorlatokat.
A rehabra bejártak régi kerekesszékesek, részben barátságból, részben saját kisebb problémáikkal ( seb, urológiai gondok, stb.) , részben un. ismétlő terápiára hívták be őket .Az utóbbiakkal együtt tornásztam-gyakorlatoztam. Nem szerettem őket.Idegesített az a magától értetődő természetesség , ahogy közlekedtek, öltöztek, ettek,éltek a kerekesszékükben. Ezek a lúzerek, akiknek nem sikerült- gondoltam kissé szánakozva- mit vannak úgy eltelve önmagukkal,mintha bármit is érne ,hogy olyan fölényes könyedséggel jönnek-mennek a használattól sokszor kissé ütött-kopott kerekesszékükben.Én nem leszek lúzer- járni fogok, haha.
Minden reggel ébredés után ellenőriztem, mit tudok jobban mozgatni- de napról napra semmi és semmi. Közben fegyelmezetten végeztem az előírt tornákat, gyakorlatokat, kerekesszékes technikákat.És egyre ügyesebb lettem.Egyre önállóbb a kerekesszékben is. A fokozó önállósággal és a megtanult technikákkal aztán önbizalmam , magabiztosságom is kezdett visszatérni.Megtanultam hogyan kell egyedül rendezni a vizelet -széklet ügyeimet ( nem pelenkával (!) , soha nem viseltem pelenkát, a rehabon ez gyakorltailag tiltott volt) , öltözni a székben,átülni alacsony-magas helyre ,leülni a földre- majd a földről önállóan vissza a székbe, padkán le-felmenni, haladni meredek , egyenetlen terepen, sóderon, füvön, macskakövön. Lépcsőn önállóan lemenni és felmenni ( nem vicc, ha van stabil korlát és a kocsi fékei jól fognak, lehet lépcsőn felfelé is haladni) , kosarazni, pingpongozni, teniszezni, bowling-ozni, úszni. autót vezetni. Új erőre kaptam , s kezdtem érezni , hogy a kerekesszékesen túl is van élet .
Méghozzá nem egy nyomorék, csökkent értékű élet. Hanem egy megváltozott, de mindenben teljes értékű élet vár még rám. Járni nem tanultam meg , de nem éreztem magam sem fáradtnak, sem enerváltnak, és legfőképp nem éreztem magam olyan embernek, akit sajnálni kellene. Tudtam, ha kijutok az intézetből, még sok nehézség és küzdelem vár rám. De mit adnak az életben- talán egy mosolyon kívül- ingyen? Kissé félve azért a kinti ismeretlen világtól , de új erővel vágtam bele a megváltozott életembe. Zsolt barátom- aki egy kemény református ember- látogatott meg korábban a rehabon. Akkor még csak feküdtem és az ágynál beszélgettünk. Távozáskor átadott egy lapot, amit felesége Rita küldött nekem, a nagy próféta ( és nagy író) Ézsaiás néhány sorával:
"Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el."( Ézs 40, 30-32). Ezt a lapot eltettem és sokat nézegettem, telve reménnyel: ím az Úr is megígérte, hogy járni fogok. De aztán nemigen történt a járásban előrehaladás, időm is a rengeteg kerekesszékes terápia miatt egyre kevesebb lett, úgyhogy kissé csalódottan és becsapottan félre is dobtam a lapot. A rehab. utolsó napján pakoltam össze a dolgomait, cipeltem le a kocsihoz a csomagjaimat, tele reménnyel, erővel és a hamarosan kezdődő újfajta élet miatti izgatottsággal , mikor ismét a kezembe akadt. A döbbennettől és a szégyentől kiesett a kezemből a lap- nem úgy és nem ott, de az Írás ismét igazat szólt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése