Himnusz

A síbajnokságot együtt rendezték a gyermek- és serdülő alpesi sí bajnoksággal. A megnyitón rövid beszéd, majd himnusz.
Felcsendült a magyarok gyönyörű himnusza, mindenki elcsendesült, a piros-fehér-zöld zászló a koronás címerrel a lengett a szélben a stájer hegyek alatt. A himnusz utolsó hangjai alig haltak el, mikor a torkokból felzúgott a Hajrá Magyarok ! Együtt kiáltották kicsi és nagy gyerekek és a szülők, a kísérők és edzők, versenybírák és versenyzők. Néhány perc és kezdődik a viadal , megküzdünk egymással bátran , de most a himnusz perceiben voltunk még Mi , EGYÜTT , hazánkat szerető MAGYAROK. Jól esett a csataüvöltés, a tüdő kitágul,t az arcok kipirultak, a szemek is jobban csillogtak, hajrá magyarok, jöhet a verseny!!Szép pillanat volt.

Valójában nem ez történt. Szerettem volna ilyet írni, de a fentiekkel szemben a valóság az, hogy a himnusz végén csak egy középkorú, őszhajú, kissé már testes pali kiabált egyedül. Igaz, ő kétszer egymás után lelkesen kiabálta a hajrámagyarok-at, az első csatakiáltás után egy picit kivárva, talán azt várta, hogy a második kiáltásba mások is becsatlakoznak. De senki más nem kiáltott, sem a kicsi és sem a nagy gyerekek és sem szülők, sem a kísérők és sem edzők, sem versenybírák és sem versenyzők.Néhányan egy pillanatra összeütötték a kezüket, de a tapsnak nem lehetett nevezni, majd mindenki csendben szétszéledt.Az őszhajú egy pillanatra zavarba jött, nem tudta eldönteni, hogy most ő viselkedett kissé túlzó lelkesen vagy a többiek szégyenteljesen? Ezt még nem tudtam eldönteni, de az biztos, hogy jövőre még hangosabban fogok kiabálni.