Laza Baráti Társaság

Andor Csaba beszámolója támogatott programunkról , a vándortáborról ( első rész):

Szerencsés tábori beszámoló

Tizenharmadszor találkoztunk mi, emberek, nyári tábor keretében, hogy hazánk kulturális és természeti nevezetességeit ismergessük meg közösen. Laza Baráti Társaság, benne mozgássérült és nem-mozgássérült emberekkel, összesen 25-27-en. Bár visszamentünk a tavalyi szálláshelyünkre, idén mégis valóban hosszas előkészületek előzték meg a 2009. július 20-26 között zajló eseményt: a múltkori visszajelzések alapján kialakult programok és lebonyolítás, a résztvevők szükségleteihez méretezett segítői gárda (és költségvetés) jellemezte az eseményt. S valahogy valóban minden klappolt.

Július 20-án, hétfőn, viszonylag emberi időben, azaz a megbeszélt után másfél órával sikerült kigördülnünk gépkocsiknak nevezett társzekereinkkel a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja, azaz a MEREK kapuján. 22-en voltunk még csak ekkor, s minket látva több gondoskodó munkatársunk könnyezett meg: csak ne így jöjjenek vissza! Első utunk Herendre vezetett, ahol igencsak kedves fogadtatásban és annál is nagyobb élményekben részesültünk a Porcelánmúzeumban. A mintaként elkészített finom kis virágokat, díszeket, csecsebecséket haza is vihettük, bár a túra végeztével mintha senki se nézte volna meg, mi maradt belőlük. Kemenesmihályfai szálláshelyünkön (mely a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, a MEVISZ, üdülőháza) kissé erőteljes ízekből összeállított vacsorában részesültünk, s némi „dorbézoláskezdemény” és röpke 310 plusz-kilométer (Brigi kedvéért a Kemenesmihályfa – Nagyatád – balatonedericsi temető – Kemenesmihályfa útvonalon) után tértünk nyugovóra a másnapi korai kelésre várva...

... mely el is jött a maga idejében, s így hajnali 10 órakor már degeszre tömve és megtisztálkodva el is roboghattunk megkönnyebbült tágszekereinkkel a messzi Vadkeletre, Pápára. A híres(-hírhedt) szülötteket is felvonultató városban egy később igencsak ismerőssé vált barátunk várt s mutatta be nékünk a várost. Abból is a hirtelen akadálymentessé avanzsált Kékfestő Múzeumot. Valahogy sosem gondoltam volna, hogy egy tőlem ily távol álló mesterség oly közel tud kerülni egyszerre! Javaslom mindenkinek, csodás élmény! Rövid, de annál macerásabb séta után végül is a katolikus templomnál kötöttünk ki, ahol befaltuk késői ebédünket, majd igyekeztünk bejutni a templomba. Barátunk még ekkor se hagyott el minket, sőt, elkísért a népszavazás útján kikiáltott következő programhelyre, Zircre, ahol nagy szeretettel mutatták be a hazafelé készülő idegenvezetők az apátsági templomot. Vacsoránkat a korábbi emlékekből megismert Szépalmapusztán költöttük el, ahol az ízlelőbimbókat a puszta lovai készítették elő: tán senki se maradt ki a nyalogatásból, harapásokból, simogatásból. Halászlénk végeztével sajnos egyik társunk elbúcsúzott tőlünk, mi meg igencsak későn értünk haza: majd 11 óra volt, amikor a fáradtságtól félalvó sofőrők bekormányozták a társszekereket a MEVISZ-házba. S kedves pápai ismerősünket még ez sem tántorította el J.

Július 22-ére, szerdára azonban Akkorára növekedett a szülői nyomás, hogy Kedves Pápai Ismerősünknek délután haza kellett mennie. De előtte még elmentünk Szombathelyre, ahol a Vasi Múzeumfaluban Tóth Róbert fiatal történész fogadott bennünket, s mutatta be az alig néhány paraszti házból álló kis utca rejtett nevezetességeit. Tátott szájjal álltuk a tűző napot hallgatván őt és a skanzen vezetőjét! Így valóban nem volt térkép e táj! A bejárat hűsében eszegetve adomázgattunk egy ideig (ez esetben minden ebédrészletet elhoztunk otthonról), majd Szombathely belvárosában bóklászott mindenki annyit, amennyit lelke-feje-teste bírt. Nehányan kifogtuk egy orgonista gyakorlását a székesegyházban – azt hiszem, az ilyen kifogásokkal bárki nyugodtan élhet – s az izzadalmakat a főtéri szökőkútban mostuk le. Vacsoránk immár a celldömölki Ság-hegyen volt, s erre senki sem panaszkodott. Az esti beszélgetés után az éjszakai szél sajnos majd’ elvitte egyik sátrunkat, de szerencsére időben megfogtuk.

Másnap elköszöntünk Béla Barátunktól, majd újfent Pápára mentünk, ahol – ismét kiegészülve Ismerősünkkel – a strandlakókat és mestereiket riogattuk pár órán keresztül furcsa megjelenésünkkel, a szolgáltatásokhoz fűződő igényeinkkel. Végül is sikerült közös nevezőre jutnunk a fogyatékosság vs. egészség témakörében az úszómesterrel, s megegyeznünk a csúszdahasználatról. Köszönet érte, nagy élmény volt! Pápát elhagyva korai vacsorát kaptunk a Ság-hegyen, majd – mivel nem sikerült dűlőre jutnunk a somlói borozgatásról – a hegy belsejében lévő vulkáni bányába mentünk be vagy 12-en. Az óriási szél majd’ teljesen lefújta fejeinket (az enyimet Soma kisfiam kapta el még időben): igencsak éreztük a természet erejét! A le- és felmenetel nehézségeivel tarkítva igazán élmény volt ez is, s a nehézségek bizony jól megalapozták az esti beszélgetéseket.

S akkor elkövetkezett július 24-e péntek. Igazából Jelbe készültünk az Arborétumba, ahol azonban hatalmas szúnyoginvázió (e sorok íróját talán csak a hatékony reggeli fürdés mentette meg ettől…), és kihalt, emberek nélküli táj fogadott minket: az ország egyik legszebb növénykertje ugyanis a rhododendronok virágzása után csak hétvégén látogatható. De tán jobb is volt így. Néhány telefon és röpke 10 km után Vasváron találtunk magunkat, ahol Zágorhidi Czigány Balázs igazgató mutatta be nekünk a Vasvári Gyűjteményt. S ahogy már korábban is, úgy most is kellett Egy Ember, aki élővé tette nekünk a holt eszközöket, térképeket, textíliákat és könyveket. Csodás kórust alkothatva visítottunk, amikor felvehettük a páncélt, a csuhát, a páncélinget, a középkori ruházatot, s láthattunk immár nem csupán üveg alatt több száz éves könyveket. Igazán remek hely volt ez a Vasvár, ennek örömére ebédünket gyorsan befaltuk a téren, majd igyekeztünk megindítani mindenki szemét leszívott akkumulátorú öreg Volvo társzekerünk nehézkes beindításával. Van ilyen, ahogy közúti ellenőrzés is volt nem sokkal utána, melynek eredményeképp – hogyhogy nem – kivilágosodott sok minden. Levezetésképp még beugrottunk Kemenesmihályfára, ahol Jenő bácsi polgármester úr már türelmetlenül várt minket, hiszen tárva-nyitva volt mind az evangélikus, mind a katolikus templom csak nekünk. Érdekes és fájdalmas is volt egyszerre látni a templomok kiüresedését, a maroknyi 10-20 ember fáradó lelkesedését, a hit mégis megtartó erejét. Markoló mindez, s eszembe juttatja, milyen gazdag környezetben is élek saját lakhelyemen.